Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A boszorkány

2011.08.07

boszorkany_01_300.jpgNéha léteznek szomorú történetek. Olyanok, melyekben talán túl sok volt a vágy, talán túl erős volt az akarás, talán túl sürgősnek ítéltetett minden… Talán ez a történet is ilyen. Nem tudni még. A boszorkány mindenképp túl fiatal. Feladata tagadhatatlanul nehéz.

A körülmények zavarosak. Még minden esendő, erőtlen, bizonytalan. Szorítok a boszorkánynak. Olyan tiszta, olyan nemes, olyan törékeny. De hosszú út áll előtte. Túl hosszú. S már tudjuk, néha léteznek szomorú történetek…

…Keskeny ajkai között életre kelt a varázs. Könnyedén, ahogy a nap melege felszárította a sárga mezők hófoltjait. Ősi mantrák, aggastyánok bölcsességét hordozó szavak, igékbe rejtett titkok. Folyt az idő, s a fiatal lány, ki születésekor csecsemő ujjaival apró csillagot rajzolva homlokára jelét adta, hogy boszorkány született, lassan megismerte az összes vének száján élő mágiát. Izabel boldog volt. Nem tudta még, súlyos hibát követ majd el. Nem sejtette, hogy egy napon minden megváltozik.

Magasra csapó lángok fölött hirtelen átlebbenő színes kendő.  Egy sosem hallott, mégis ismerősnek tűnő dal. Egy gesztenyebarna szemű arc, mely olybá tűnik, nem eresztve megigéz. Izabel táncolt, mikor a férfi meglátta őt.

..Amikor nagyon magasan szárnyalunk, miért vár minket a zuhanás? Miért nem alakulhatott ez a történet másképp? Miért nem lehetett Izabel, és a férfi boldog? Miért nem élhettek együtt, míg világ a világ? …Talán, mert a férfi túl önző volt. Talán, mert a boszorkányban túl sok volt az illúzió. Talán, mert a sors ki akarta szabadítani…

boszorkany_02_300.jpgAzon az éjjelen Izabel sok mindent megtudott. Lehullott szeméről minden ámítás. Megérzésének nem mondhatott ellent. Belső hangja akkor már oly hangosan szólt hozzá, hogy ostobaság lett volna megpróbálni elhallgattatni. Követte hát a férfit. Azon a komor, hideg, szomorú éjszakán a nyomában haladt az erdő fái közt. Amikor látta, hogy bemegy annak a hízelgő mosolyú nőnek a házába, Izabel lekuporodott a földre, karjaival átfonta testét, s csak nézte a fák szélben vajúdó ágait.

Olyan gyorsan történt minden. Olyan kétségbeejtően hirtelen. Izabel nem sejtette, hogy mikor még ugyanazon az éjjelen kinyitja házának ajtaját, a férfi áll majd ott. Honnan is gondolhatta volna? Honnan sejthette volna, hogy a férfiban oly nagy az önzés, a hidegség, az álnok csalárdság, hogy aznap képes lesz még hozzá is elmenni. Izabel fájdalmas csodálkozással nézte őt. Könnyeit magába fojtva küldte el, miközben szíve legszívesebben maga köré vonta volna a férfi karját, kérlelve, hogy legyen minden úgy, ahogy régen, legyen minden tiszta, legyen minden újra szép. A férfi lassan távolodott a háztól. Izabel pedig néhány percen belül meghallotta a kétségbeesett kiáltásokat. Minden mozdulatát a szíve vezérelte. A kezeit, melyek teste köré csavarták a vastag gyapjúkendőt, lábait, melyek rohanni kezdtek a hangok irányába, szavait, melyeknek engedelmeskedve a vad farkasok elfutottak. A boszorkány haldokló szerelme felé hajolt. S miközben a sebzett arcot kezei közé fogta, ajkára jöttek a szavak, melyeket sosem lett volna szabad kimondani.

Dédanyja esztelen tekintettel szorította magához, azon a hűvös estén, mikor észrevette, hogy Izabel meglesi a varázslatot, melyet egy vén boszorkány végzett. - Felejtsd el! El kell felejtened minden szót!- Rázta a lányt! - Ezek gyilkos szavak. Megmentik a halni készülőt, de örökre magukkal húzzák azt, ki kiejtette őket. Neki vége. - Nézett vállai fölött a vén boszorkányra. Majd Izabelre, aki csak állt ott, s néma maradt.

Izabel emlékezete úgy adta a fiatal nő ajkára a réges-régi igét, akár csak tegnap hallotta volna. A boszorkány csak mormolta és mormolta a varázst, mígnem a kezei között vonagló test lassan megnyugodott. A férfi sebei nem véreztek tovább. Tekintete kitisztult. A fájdalmat hirtelen elnyelte a riadt erdő. Csend zuhant a tájra. Mintha sosem járt volna szél a levelek között, mintha sosem rejtette volna az avar apró lábak izgő-mozgó neszét, mintha sosem lett volna élet a vastag törzsek között. De már jött a hang. Prédájának szagától megrészegülve suhant a fák között. Ott talált rá Izabelre a férfi mellett guggolva. Ördögi szemekkel nézte őt, ki elkövette a legsúlyosabb vétséget, melyet boszorkány elkövethetett. Az élet s halál törvényét szegte. Olyasmibe avatkozott, melyet örök időkig tisztelnie kellett volna.  Csak nézte őt kéjesen, végül fülébe súgta az átkot, mellyel Izabelnek fizetnie kellett.

Ki vágya szívednek elveszíted, s sosem fogod tudni elengedni.

boszorkany_03_300.jpgMillió és millió gyötrődve emlékező gondolat, lélekbemarkolóan eleven emlékek, álmok, képek, illatok. Múltidéző, kínzó, szűnni nem akaró képzetek. Izabel élete a naptól fogva kétségbeesett fojtássá vált. Nem voltak már színei az erdőnek, nem voltak dallamos hangjai, nem voltak édes ízei. Az újra és újra felvirradó napokból kiveszett az élet. Izabel réveteg tekintettel járt a fák között. Gondolatai egyre csak az elvesztett férfi emlékét forgatták. A nőt lassan-lassan elsorvasztani készült a vágy, a múlt, a kegyetlen emlékezés. Nem létezett jelen. Jövő sosem volt. De Izabel már nem is vágyott rá.

Azon az éjjelen csendesen esett odakint az eső.  Gyengéden mosta a ház vörös cseréptetejét.  Altató monotóniája belengte a fenyvest. Izabel szemhéja megremegett, mikor megtalálta az álom. Dédanyja óvón hajolt felé. Elsimította a dús hajat az alvó nő arcából, s fülébe súgta a megszabadulást: Elvettél tőle egy halni készülő lelket. Adnod kell neki egy másikat.

Izabel jól ismerte az erdőt. Tudta, hogy ahogyan fák mélye őrzi az életet, ugyanúgy őrzi a halált… Azon az estén a mérgező sárga termésből édes italt főzött. Néhány perc volt csupán, s Izabel nem vágyódott, nem kínlódott, nem küszködött már soha többé.

Azon az éjjelen, éjfél után pár perccel, miután a fiatal boszorkány teste ágyára hanyatlott, néhány mérfölddel arrébb felsírt egy csecsemő. Gesztenyebarna felszabadult szemeiben boldogság csillant, miközben apró kezeivel kicsiny csillagot húzott homlokára. A körülötte álló asszonyok összenézve sokat sejtetően elmosolyodtak. Nézték a gyermeket, s a vének ujjait követve az eget, melyen hét csillag gyűrűje fénylett a ház fölött: örömteliség, szerencse, ritka boldogság.

Hosszú út áll még előtte. S tudjuk, néha léteznek szomorú történetek. De az övé hogy is lehetne ilyen? Hisz véges-végig megpecsételi majd a hét csillag rajzolta égi jel. Hogy is lehetne a története boldogtalan, mikor olyan tiszta, olyan nemes, olyan törékeny ő? De egyébként is, mondtam, hogy szorítok a boszorkánynak…

Dr. Esterházy Orsolya, 2011. augusztus 2., 18:03